“Neked munka, nekem álom” – Egy munkaerő-piaci szemléletformáló program margójára

Várod a hétfőt? Izgalommal és lelkesen indulsz reggelente munkába? Kihívásként vagy nyűgként éled meg a napi feladataidat? Netán csak a hétvége és a szabadság lehetősége tart életben? Gondolnád, hogy ami neked munka, az másnak álom?

Fogyatékos emberként jellemzően a hiányosságaink, jobb esetben a még megmaradt képességeink mentén gondolkodik rólunk és foglalkozik velünk rehabilitációnk valamennyi szereplője. Leglátványosabban ez a pályaválasztás és a munkavállalás során érhető tetten többnyire olyan leegyszerűsítő módon föltett kérdésekben, mint például “Milyen szakmát tanulhat egy vak ember?”, “Milyen munkát vállalhat egy kerekesszékes mozgássérült?”, “Milyen képzést érdemes elvégeznie egy siket személynek?”, “mire képes egy értelmi fogyatékos munkavállaló?” És így tovább. Az a kérdés mintha sokkal kevésbé érdekelné mind a szakembereket, mind a döntéshozókat, hogy a fogyatékossággal élő egyén mi iránt érdeklődik, mire vágyik, miről álmodik.

Pedig van valami, amire fogyatékosságunktól függően ugyanúgy képesek vagyunk, mint ép embertársaink és amiben különféle akadályozottságaink sem különböztetnek meg minket egymástól: mindannyian képesek vagyunk álmodni. Álmodni a jövőnkről, álmodni a boldogságról, álmodni örömökről, sikerekről, egy gondtalanabb, akadálymentesebb életről. Mert az álmodáshoz nem kell látni, nem kell tudni felállni a székből vagy felkelni az ágyból, nem kell beszélni, nem kell bonyolult gondolati műveleteket megoldani. Csak álmodni kell!

Azok a fogyatékos emberek, akik egy ideje együttélnek állapotukkal és megbékéltek vele, nem arról álmodnak, hogy egyszer majd megváltoznak, meggyógyulnak, “megjavulnak”. Nem arról álmodunk, hogy egy nap majd visszanyerjük elvesztett látásunkat, hallásunkat vagy mozgáskészségünket. Nem arról álmodunk, hogy egyszer majd feltalálják a csodaszert vagy a mindent megoldó gyógymódot, ami újra éppé, újra “teljessé” tesz bennünket. Ehelyett sokkal hétköznapibb, reálisabb álmaink vannak: hogy ne sajnálkozó pillantásokat és szánalomteli mondatokat kapjunk az utcára kilépve, hogy ne úgy nézzenek ránk egy edzőteremben vagy modellügynökségnél, mintha a Holdról jöttünk volna, hogy ne tanácsoljanak el bennünket egy tanfolyamról azért, mert mások szerint mi nem vagyunk képesek elsajátítani az ott tanulható szakmát, hogy ne legyen csodaszámba menő eset, hogy gyereket nevelünk, színházba vagy futóversenyre megyünk, hogy ne a megváltozott munkaképességünk ténye, hanem a tudásunk és a kompetenciáink miatt érje meg egy munkáltatónak az alkalmazásunk. Igen, ilyen egyszerű, már-már reális álmaink vannak.

Sokunknak ma már az is megadatik, hogy dolgozhatunk, akár a képzettségünknek megfelelő munkakörben is. Én sem arról álmodom, hogy munkahelyem legyen, mert az tizenhárom éve folyamatosan van, időnként több is volt. Arról álmodom, mint sokan mások: hogy kipróbálhassam magam álmaim munkájában! Mert ami valakinek munka, az nekem nem csak álom, hanem az álommunka! Az álommunka, ahova fogyatékos fiatalként esélyem nem lett volna bekerülni, de most végre megtapasztalhatom, még ha csak pár órára is.

Álmodni mindenkinek jogában és hatalmában áll. Álmaink megvalósításához azonban sokmindenre szükségünk van. És, bármily meglepő, elsősorban nem pénzre vagy tárgyi javakra. Konkrét célok kitűzésére, önismeretre és önbizalomra, érdekeink és igényeink érvényesítésének képességére, élettapasztalatra és bátorságra. A környezetünk, a döntéshozók, a cégvezetők részéről pedig csupán egy kis nyitottságra, egy csipet odafigyelésre, egy csöppnyi empátiára. Én szerencsés vagyok, amiért ezeket részben megkaptam, részben önerőből elértem. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy sok fogyatékossággal élő társamnak segítség, támogatás kell ahhoz, hogy közelebb kerülhessenek álmaik megvalósításához. Erre valók az ilyen programok, mint ez a mostani és azok a lelkes, felkészült és nyitott szakemberek, akik ilyen és hasonló kezdeményezések mögé állnak. Mert nekünk, akiknek többé vagy kevésbé hatalmunkban áll nem csak álmodni, hanem álmainkat megvalósítani és másokat is ebben támogatni, nekünk kell cselekednünk és példát mutatnunk.

A szülőket, szakembereket és a döntéshozókat is csak arra szeretném biztatni, hogy ne állítsák a fogyatékos, megváltozott munkaképességű embereket kötöttpályára. Ne akarjunk minden vak fiatalból gyógymasszőrt vagy jogászt, minden siket személyből bőrdíszművest vagy kerékpárszerelőt és minden mozgássérültből callcenterest vagy betanított munkást faragni! Az ember, az egyéniség és persze az ő álmai mind-mind ott vannak a fogyatékossága mögött, csak észre kell venni és engedni álmodni, hogy aztán közösen, kölcsönös tisztelettel, bizalommal, emberi méltósággal és a szükséges mértékű támogatással mindenki megvalósíthassa a maga álmait.

A fenti írás beszédként elhangzott a Salva Vita Alapítvány Neked Munka, Nekem Álom című programjának sajtóeseményén Budapesten, 2018. március 19-én.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s