“Elnézést kérek, túl önálló vagyok!” – Már megint a kéretlen segítségről

Lehet, hogy már unalmas a téma. Lehet, hogy részemről már lerágott csontnak tűnik. Mégis, amíg nap mint nap találkozom emberekkel, akik úgy gondolják, pusztán a vakságom ténye magában hordozza a segítségre való rászorultságom tényét is, úgy érzem, van miről írnom. Talán az sem véletlen, hogy a címben szereplő mondat épp egy olyan pillanatban fogalmazódott meg a fejemben, amikor ketten próbáltak felsegíteni egy vonatra, amire egyedül is fel tudtam volna szállni. Vajon tényleg az emberek segítenek túl? Vagy velem van a baj és én lennék túl önálló? Ma ezen gondolkodtam el kicsit.
(tovább…)

Reklámok

Láss tisztán! – Október második csütörtöke a látás világnapja

Ami megvan, aminek az elvesztésének fenyegető voltát nem érezzük, azt hajlamosak vagyunk természetesnek tekinteni. Talán a legjobb példa erre az egészségünk, legyen szó akár globális jóllétünkről, akár egy-egy szervünk épségéről. Különösen igaz ez az érzékelésünkre, a látásunkra vagy a hallásunkra, amit a legtermészetesebb dolgok közé sorolunk. És mégis kellenek figyelmeztető jelek, kellenek világnapok, hogy legalább egy kicsit odafigyeljünk, hogy észrevegyük, lehet, hogy ami ma még természetesen, magától értetődően a miénk, arra vigyáznunk kell, hogy holnap is az maradhasson!
(tovább…)

Tények és stigmák – avagy az “én nem vagyok fogyatékos!” jelenségről

Pár hete történt. Budapesten egy zsúfolt autóbuszon utazva elegyedett szóba velem egy láthatóan (általam inkább hallhatóan) fogyatékossággal élő fiatalember. A keresztnevére – bár bemutatkozott -, már nem emlékszem, mindegy is. Nevezzük mondjuk Gergőnek. Már a helyzet is kissé groteszk volt, bár ez nekem ott és akkor nem tűntt fel, ugyanis a mozgássérült (természetesen nem kerekesszékes) Gergő átadta nekem a helyét. Ezután telefonon beszélt valakivel, ebből tudtam meg, hogy épp a Mozgásjavító Általános Iskola uszodájába igyekszik edzésre. Miután letette a telefont, megszólított és beszélgetni kezdtünk, bár leginkább ő mesélt magáról. Ekkor bizonyossá vált, hogy a születéskori oxigénhiány miatt lett mozgássérült, ami a beszédén is jól észlelhető. Elmondta, hogy ennek ellenére tanult, sportol és dolgozik. És itt jött a számomra érdekes kijelentés…
(tovább…)

“Itt van az ősz, itt van újra.” S szép…? – avagy őszi pozitív kihívás indul!

Rosszul esik ez a hirtelen jött hideg. Nagyon rosszul. A múlt héten még rövidujjú blúzokban jártam és trikóban meg rövidnadrágban futottam, most meg nem csak az őszi-téli garbóimat kellett előkotorni az egyik réglátott ruhakupac aljáról, hanem a kedvenc és szintén hónapok óta nem hordott softshell dzsekimet is, a meleg őszi sportcipőmről már nem is beszélve. Igazából már kitalálni is nehéz volt, mit is vegyek fel ilyen hideg, szeles időben a bevásárláshoz. Mintha bizony elfelejtettem volna, hogyan kell felöltözni olyankor, amikor napközben se igen kúszik a hőmérő higanyszála 15 fok fölé. Végülis, eltekintve néhány félresikerült júniusi naptól, nemis nagyon volt ilyen mostanában, pláne ilyen hideg és viharos széllel.
(tovább…)

Tényleg szuperhősök vagyunk, amiért ki merünk lépni az utcára? – Igen, tényleg!

Sose értettem az engem ismerő és számomra ismeretlen emberek azon megnyilvánulásait, miszerint én már-már szuperhősnek számítok, amiért nap mint nap kilépek az utcára, elmegyek a munkahelyemre vagy edzeni, bevásárolok vagy futóversenyen indulok. Szerintem nincs ebben semmi extra, csak ugyanúgy élek, mint bárki más. Aztán néha rájövök, hogy mégis van valami, amiben mi, fogyatékossággal élő emberek mégiscsak nap mint nap hősiesen helytállunk. Kitalálnátok, mi az?
(tovább…)

Húsz éve és ma – integrációs táborban jártam

Hihetetlen, hogy idén már húsz éve annak, hogy elballagtam az általános iskolából. Egyre több esemény emlékeztet arra, hogy milyen gyorsasággal múlik az idő, hogy ma már nem sorolódom a pályakezdők, a fiatalok közé, hogy a gyerekek szemében lassacskán már “néninek” számítok, bármennyire is tiltakozom ez ellen. Megnyugtató hát tapasztalni ennek a folyamatnak a szépségeit is. Márpedig mi lehetne szebb számomra annál, minthogy egykori első fecskeként ma már a felnőtt és kiteljesedett ember tapasztalatával és nyugalmával motiválhatom és terelgethetem a ma fiatalságát a társadalmi beilleszkedés, a felnőtté válás útján.
(tovább…)

Hobbi, szerelem, hivatás? – avagy írtam, írok és írni fogok

Amióta az eszemet tudom, írok és szeretek írni. Gyerekként leginkább meséket, állatos történeteket, lányregény-kezdeményeket, leveleket írtam. Sokszor nemis papírra, hanem élő szóban kazettára mondva a folyó szöveget, mondhatnám élő adásban szőve a történetet és csak időnként hívva segítségül a kikapcsoló gombot, míg a cselekmény további részét kitaláltam. Kár, hogy ezekből a felvételekből ma már gyakorlatilag semmi nincs meg.
(tovább…)

Üzenet a most érettségizőknek – egy ballagás margójára

A hétvégén több tízezer “vén diák” ballagott el a középiskolákból. A jövő szakmunkásai, szolgáltatói, hivatalnokai, menedzserei, pedagógusai, egészségügyi dolgozói, politikusai vettek búcsút iskolájuktól, ahol az elmúlt négy, hat vagy nyolc évben nap mint nap tanultak, közösségi életet éltek, sportoltak, alkottak, szórakoztak, estek szerelembe vagy éppen diákcsínyeket követtek el. Egy generáció lépett rá aaz iskolából való jelképes elballagással az élet rögös útjára, szívük telistele kíváncsisággal, kérdésekkel, vágyakkal, ugyanakkor kétségekkel, bizonytalansággal és félelmekkel is.
(tovább…)

“Hogyan ne segíts!” – 5 viselkedési mód, ami inkább csak akadályoz

Bár az érzékenyítésnek nevezett tevékenységről, vagyis a fogyatékos emberekkel kapcsolatos szemléletformálásról többnyire pozitívan szokás gondolkozni és nyilatkozni, én mégis számos egymástól élesen eltérő véleményt ismerek ezzel kapcsolatban, köztük természetesen a legszélsőségesebb álláspontokat is. Vannak, akik az érzékenyítést már-már kifejezetten az ép és fogyatékos emberek természetes egymáshoz való viszonyulása ellen ható tevékenységnek tartják, míg mások el se tudják képzelni ép és fogyatékos emberek kapcsolatát az előbbiek erre való felkészítése nélkül. Az igazság – ha nemis odaát – bizonyosan megint valahol a kettő között van.
(tovább…)