Az én koronanaplóm 22. – Kimentünk “Olaszba”

Imádom Olaszországot, bár alig jártam még ott. Lenyűgöz a történelem, a kultúra, a zene, a nyelv, a gasztronómia, az életigenlés. De márciusban, a karantén kezdetén álmomban sem gondoltam volna, hogy alig négy hónap múlva egyszercsak ott találom magam például Rómában, ahová évtizedek óta szeretnék eljutni. Igaz, ez még mindig nem az az olaszországi körút volt, amiről szintén évtizedek óta álmodozom, ráadásul nem nyaralás, hanem munka volt az apropó, de Olaszország akkoris csak Olaszország. A vírusnak pedig, talán meglepő módon, egyáltalán nem csak a negatív hatásait tapasztaltuk meg.

Az én koronanaplóm 21. – Normalitás-nosztalgia

Hát, ez is eljött! Az első teljesen igazi “normális” nap! Egy olyan nap, mint valaha, úgy négy hónapja, a karantén előtt. Ha nem lapult volna egy-két maszk a táskám zsebében, tulajdonképpen nem is tűnt volna fel, hogy megváltozott a világ.

Az én koronanaplóm 20. – Három hónap

A veszélyhelyzet első heteiben, a tavasz első napján kezdtem írni ezt a naplót. Azóta eltelt három hónap és nyár lett. Nem az a mindenfelé csatangolós, ide-oda utazgatós fajta, mint amire készültem, nemis az az egyszál ruhában megsülős, mint amilyenek a nyarak általában. De mégiscsak nyár van, legalábbis a naptár szerint biztosan. Hamarosan talán majd az időjárás is rájön. 🙂

Az én koronanaplóm 19. – Megszokás, elszokás

Nem tartozom azok közé, akiknek a koronavírus járvány és a karantén gyökeresen megváltoztatta az életét. Mégis több területen észrevettem, hogy új szokásokat alakítottam ki, az itthonmaradás megváltoztatta a napirendemet. Azt viszont csak most kezdem megérezni, hogy ezeknek az új dolgoknak a megszokásával egyúttal más dolgoktól elszoktam. De ez vajon jó vagy rossz? Vagy egyszerűen csak normális?

Az én koronanaplóm 18 – Időutazás

Tegnap közel három hónap után újra bementem az irodába. Egészen pontosan 81 nap után. Március 12. óta először. És olyan sokféle sokminden történt! Alig néhány óra alatt. Majdnem mint nemis olyan régen.

Az én koronanaplóm 17. – A korlátozások enyhülnek, a bizonytalanság marad

Jól sejtettem, tényleg nincs vége. És talán nem is lesz, mivel egy korlátozásnak ugyan lehet vége, de egy változásnak, ami elindult, aligha. És, ahogy az várható volt, bármennyire is igyekeztünk tudomást nem venni róla, a korlátozások végével a változás nem ért véget. És mivel a változás mindig bizonytalansággal jár, maradt a bizonytalanság is. Az ajtó résnyire kinyílt, többségünk meg is tette az első lépéseket, de a bizonytalanság velünk maradt.

Az én koronanaplóm 16. – Vége?

Vége? Vége a bezártságnak? Vége a járványnak? Vége ennek a furcsa, megváltozott élethelyzetnek? Vége a korábbi életünkben megszokott ritmusnak és biztonságérzetnek? Vége a home office-nak? Vége a koronanaplóknak?

Az én koronanaplóm 15. – Online az élet…

Több mint két hónapja nem tettem be a lábam az irodába. Ettől függetlenül a munka nem állt meg, sőt, ahogy múlik az idő, munkatársaimmal és partnereinkkel egyre több téren vesszük fel újra a fonalat és kíséreljük meg online megoldani mindazt, amit azelőtt jóformán csak személyes találkozások alkalmával tudtunk elképzelni. És meglepően jól kezd működni a dolog. Olyannyira, hogy lassan ideje az első tanulságokat is levonni a jövőre nézve. Mi már elkezdtük.

Az én koronanaplóm 14. – Fellélegzés, avagy az idei első fagyi

Sose gondoltam volna, hogy lesz olyan év, amikor valóságos jeles nap lesz egy vasárnap délutáni sétából és amikor az év első fagyijának elfogyasztása is már-már ünnepi alkalommá fog emelkedni. Hát, most, a járvány idején ez is bekövetkezett. De legalább pár órára kiszabadultunk a karanténból és kicsit fellélegeztünk.

Az én koronanaplóm 13. – Szürkület

Nyolcadik hete karanténban. Túl az első döbbeneten, túl a praktikus alkalmazkodáson, túl az új napirend adta biztonságon egyszeriben rámzuhant a fásultság, a kedvetlenség. Beköszöntött a szürkület. Pedig tavasz van. Az évszak, amit mindig annyira várok. De én nem ilyen tavaszt akartam!