Tavaly a BME Foglalkozási rehabilitációs műszaki és humán szaktanácsadó képzésén volt szerencsém pár órát venni akadálymentesítésből Dr. Zöld András professzortól. Ő mondta azt az egyik előadásán, hogy nem lehet mindig mindent teljes körűen akadálymentesíteni. Erre példaként a klasszikus vidámparki helyszínt, az Elvarázsolt kastélyt hozta, aminek alapja éppen az érzékszervek “megviccelése”. Ha tehát az Elvarázsolt kastélyt próbálnánk komplexen akadálymentesíteni, akkor épp annak a lényege veszne el.
Régóta tervezem már, hogy szentelek egy bejegyzést a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének, közkeletű nevén csak LÁSS-nak (www.lassegyesulet.hu). Sokáig váratott magára a megfelelő alkalom, de most elérkezett. De mitől is érdekes számomra a LÁSS?
A Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete 2006-ban jött létre azzal a céllal, hogy szabadidős sportolási lehetőséget biztosítson a vak és gyengénlátó embereknek, illetve lehetővé tegye népszerű és extrém sportok kipróbálását vagy rendszeres gyakorlását. A sportolásban a látássérülteket látó önkéntesek segítik. A rendszeres sportolási lehetőségek között szerepel a futás, a falmászás, a spinning, a korcsolyázás és a jóga órák. Ezen kívül rendszeresen nyílik alkalom más sportágak kipróbálására is, pl. barlangászás, vitorlázás, búvárkodás, tandemkerékpározás, síelés, stb. A LÁSS csodája számomra mégsem az elképesztően gazdag programkínálat, hanem az a vidámság és természetesség, amiben látássérültek és látók közösen töltik el szabadidejüket, egymásra nyitottan és figyelve. Ebben a közösségben a látás vagy nemlátás ténye csak akkor téma, ha ezzel kapcsolatban vicces vagy tanulságos történeteket osztunk meg egymással, vagy ha épp valakinek segítségre van szüksége, egyébként sokszor eltűnnek ezek a határok, mintha nem is lenne jelentősége ennek a különbözőségnek. Igazából tehát ez volt az, amiért én tavaly nyáron a LÁSS aktív tagja és mondhatni rajongója lettem.
Néhány hete aztán megjelent a LÁSS levelezőlistáján egy felhívás, miszerint egy kalandpark munkatársai egy megkereséssel fordultak a LÁSS egyik tagjához: a kalandparkot szeretnék akadálymentessé tenni látássérültek számára főleg Braille feliratok alkalmazásával. Nem is tudom, hogy a szkepticizmus vagy a kíváncsiság volt-e az első érzés, ami feltámadt bennem a felhívás elolvasása után, talán a kettő egyszerre. Korábban több bejegyzésemben is elmélkedtem már a pontírásos feliratok hasznosságáról, de soha nem voltak olyan erős kétségeim, mint ebben a helyzetben. De sebaj – gondoltam -, azért megnézzük.
2010-ben szintén a LÁSS-sal a tokaji nemzetközi ifjúsági táborban jártam már kalandparkban, igaz, ott minket látássérülteket kizárólag a gyerekek részére kialakított kis pályára engedtek fel. Arra mindenesetre jó volt ez az alkalom, hogy találkozzak és megismerkedjek a kalandparkban használatos eszközökkel, úgy mint a biztosítókötéllel, a hurkokkal, a beülővel, a karabínerekkel és a csigával. Így a helyzet és a feladat mostmár legalább nem volt teljesen ismeretlen, és ez némi megkönnyebbüléssel töltött el, így már nagyon vártam a megérkezést.
Április 3-án aztán vonatra ültünk és irány Tihany. A társaság szokás szerint jó volt, végigröhögtük az utat, amiben nálunk nincs semmi meglepő. Megérkezéskor már vártak minket a szervezők, hogy Balatonfüredről autóval vigyenek át Tihanyba. Közben megtudtam pár hasznos infót a kalandparkról attól a kontaktszemélytől, aki tulajdonképpen ezt a kalandozást lehetővé tette. Gábor favizsgálóként vett részt a kalandpark kialakításában, és mivel az ő fia is vak, érdekelni kezdte a dolog.
Megérkezés után pár kézfogás erejéig megismerkedtünk a helyiekkel, majd jöhetett a beöltözés és a biztonsági oktatás. A karabíner használata számomra nem volt egészen új, de azért nem ártott felfrissíteni. Aztán irány a gyakorlópálya. Volt köztünk olyan látó segítő, aki úgy döntött, hogy a pályát bekötött szemmel teljesíti, ami szép kihívás, de Tomi természetesen ezt is megoldotta. A kalandparkban dolgozó animátorok egyébként nagyon türelmesen és segítőkészen mutatták meg a pálya minden apró részletét és magyarázták el a feladatokat, miközben egy percig sem szánakoztak, sajnálkoztak, aggódtak vagy túlsegítettek, szóval nekik ezúton is minden elismerésem!
Ha valaki nem ismerné, talán itt érdemes tisztázni, miről is szólnak általában a kalandparkok. Az ilyen helyeken többnyire élő fákra épített drótkötél pályán kell végighaladni egy beülő és két karabíner, illetve egy csiga segítségével, különböző feladatok megoldásával. A karabínerek és a beülő lehetővé teszik, hogy az egész művelet balesetmentes legyen, a biztonsági szabályok betartása mellett leesni gyakorlatilag lehetetlen és szerintem komolyabb sérülést se nagyon szerezhet, aki betartja az előírásokat. Ilyen főszabály pl. hogy a karabínerek közül egyszerre csak az egyiket szabad kicsatolni, a csiga előtt nem szabad megfogni a biztosítókötelet, illetve hogy egy akadályon egyszerre csak egy ember lehet. Kötelező továbbá bukósisakot viselni és nagyon fontos a saját és a másik testi épségére ügyelni.
A pályán a feladatok általában az alábbiak lehetnek: pallókon vagy más függőhidakon való áthaladás, átlendülés, függeszkedés, csúszás, mászás vagy valamilyen eszközön történő utazás és ezeknek minden elképzelhető variációja. A pályán piros jelzés mutatja az átkapcsolási pontokat, illetve sárga jel figyelmeztet azokra a szakaszokra, ahol a csigát használva lecsúszhatunk, szerintem ezek a legizgalmasabb részek. Az egyes akadályok között ún. platformok találhatók, itt történik meg a megérkezés és az egyik akadályról a másikra való átkapcsolódás, itt esetleg lehetőség van megpihenni is. A platformok mindig egy-egy fára épülnek, és az egész park természetes környezetben van kialakítva, a jó levegő és a kikapcsolódás tehát garantált. A nagyobb pályák akár 10-12 méteres magasságban is lehetnek, áthaladhatnak patak, tó vagy akár autóút felett is, néhol pedig gyönyörű a kilátás. És mi kell még?
Számomra hamar kiderült, hogy nem téves az a tapasztalatom, miszerint az egyensúlyérzéknek legalább annyira híján vagyok, mint az állóképességnek. Nem is csoda, ha már aznap este kezdődő izomláz jeleit éreztem a karjaimban, másnap pedig már a nyújtózkodás is rosszul esett. De az élmény még ilyen áldozatok árán is felejthetetlen.
Az első és legfontosabb tanulság valamennyiünk számára az volt, hogy egy ilyen hely nem sokkal veszélyesebb egy vak, mint egy látó ember számára. A helyiek elmondása szerint a szintidőnk jobb volt, mint egy átlag iskolás csoporté, ráadásul közülünk senkit nem kellett lementeni a pályáról, míg egyébként ez viszonylag gyakran megesik. Az is kiderült viszont, hogy a feladatokat néha meglehetősen nehéz szóban elmagyarázni, így persze leírni még nehezebb lenne pl. egy Braille-írásos táblára. Voltak olyan információk is, amik nem hangzottak el, pedig fontos lett volna, pl. hogy egy átlendülésnél kb. mekkora távolságot kell áthidalni, hogy hogyan kell egy lecsúszásnál jól megérkezni, stb. Az első tapasztalatok után persze már ez is egyre jobban ment. Amikor már megismertük a pályát, szinte teljesen egyedül is végig tudtunk rajta menni, csupán egy-két olyan pont maradt, ahol még most is úgy gondolom, hogy szükségem lenne segítőre.
A szervezők egy finom ebéddel is megjutalmaztak minket a “kemény munkáért”, és ebéd után tényleg a munka következett. Vagyis le kellett írnunk, hogyan is lehetne ezt a kalandparkot látássérültek számára akadálymentesíteni, hogy azt minél önállóbban használhassák.
Ha jól végiggondoljuk, ez a feladat nemis olyan egyszerű. A vizuális jelzések felerősítése és helyettesítése még itt is gyerekjáték, de hogyan lehetne a teljesen vakok számára megoldani a feladatok kitalálásával, a mozgó eszközök elkapásával és az érkezésekkel kapcsolatban felvetett számos problémát? Egy dologban biztosak voltunk, a pályákon könnyítést, változtatást nem lehet eszközölni csupán a látássérültek kedvéért. Ha ezt tennénk, az valószínűleg, ha csak nyomokban is, de a bevezetőben említett Elvarázsolt kastély esetére emlékeztetne, ezt a megoldást tehát valójában már azelőtt elvetettük, hogy bárki is komolyan felvetette volna. No, de akkor hogyan tovább?
Az első és legfontosabb konszenzusos javaslatunk az volt, hogy a Braille feliratokat ebben a helyzetben el kell felejteni. Nem csak az időjárási viszontagságok miatt nem célszerű az akadályokon a pontírásos táblák elhelyezése, hanem azért sem, mert az adott helyzetben azok megkeresése és elolvasása, értelmezése túlságosan hosszadalmas és nehézkes, nem is szólva arról, hogy milyen kevés látássérült olvassa a Braille-t. Akkor bele se gondoltam, de most felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mennyi lehet azoknak a vakoknak az aránya, akik olvassák a pontírást és belevágnának egyedül egy ilyen kalandba. Nem valami sok emberről beszélünk, ugye? Felmerült bennem a hightech verzió is egy audioguide rendszer telepítésével. Ez a rendszer amellett, hogy bizonyára igencsak borsos ára lenne, sajnos valószínűleg nem lenne képes ellenállni az időjárás hatásainak, tehát ez sem jöhet szóba. Maradnak tehát az alternatív megoldások. Ezek közül a személyi segítés mellett a közösen kiválasztott legjobbnak az bizonyult, hogy a pályáról készüljön egy makett, amin azt előre végig lehet tapogatni, meg lehet ismerni az eszközöket és a feladatokat. A biztonsági oktatás nem csak hogy nem maradhat el látássérült kalandozni vágyók esetében, hanem még hangsúlyosabbnak kell lennie, illetve itt lehet lehetőség még több eszköz és feladat bemutatására, pl. a “gólyalábnak” nevezett fa rudak használatának megismertetésére, amit elég nehéz elmagyarázni annak, aki még sose próbált gólyalábon menni. Evidenciának tűnik, de nagyon fontos a karabíner és a csiga használatát jelző, jelenleg azonos tapintású piros és sárga jelzések taktilis elkülönítése, illetve hogy már az oktatópályán legyen lehetőség ezekkel megismerkedni. Ezután részletesen leírtuk, hogy melyik akadályoknál melyek azok az információk, amiket feltétlenül fontos elmondani a pályát használó látássérülteknek, illetve hogy hol mire kell figyelni, milyen támpontokat érdemes adni, miben lehet szükség tevőleges segítségre. Még mindig maradtak azonban megválaszolatlan kérdések, pl. hogyan lehet azt garantálni, hogy a látássérült személy információt szerezzen arról, hogy az általa használni készült akadályon vagy eszközön már nincs senki, és hogy hogyan lehet érkezéskor jól jelezni a kapaszkodási lehetőségeket? Javaslatainkat és dilemmáinkat ott helyben prezentáltuk is a park üzemeltetőjének, aki nagy érdeklődéssel fogadta ötleteinket.
Miközben folyt a gondolkodás, észrevettük, hogy munkások dolgoznak a pályán. Kiderült, hogy a jelenleg még nem működő harmadik szintet, a nagy lecsúszó pályát építik, amiért egyszer még biztosan vissza kell menni.
Bár a feladatot legalább részben megoldottnak tekinthetjük, a szkepticizmusom mégsem múlt el teljesen, inkább csak enyhült. Valóban fontos, hogy a látássérült emberek minél több dologhoz minél önállóbban tudjanak hozzájutni, de maga a helyzet, hogy egy vagy két vak ember teljesen egyedül megy el egy kalandparkba, nem valami életszerű, különösen egy tömegközlekedéssel rosszul vagy egyáltalán nem megközelíthető helyen. Ugyanakkor minimális segítség mellett nagyon fontos lehet a minél nagyobb önállóság megélése, és ahogy az ember egyre jobban megismeri pl. ezeket a pályákat, egyre kevesebb segítségre lesz igénye, ezt mi is megtapasztaltuk.
Megdöntöttük azt az elméletet is, hogy vakon a kalandparkba járás nem kivitelezhető és hogy ez a program nem jöhet számba nálunk, mint szabadidős lehetőség. Sőt, a mi látogatásunk bizonyítja, hogy a vakság nem jelent feltétlenül fokozott kockázatot és balesetveszélyt egy kalandparkban. Kértük az üzemeltetőt és az animátorokat, hogy ennek a kezdeményezésnek és tapasztalatnak vigyék hírét a többi kalandparkot működtető cég és személy körében annak érdekében, hogy ne járhassunk úgy, ahogy tavaly Sátoraljaújhelyen.
Igazából arra vagyok a leginkább kíváncsi, hogy milyen is lesz a tervezett 50 méteres lecsúszó pálya, de azért az is nagyon érdekel, hogy mi és hogyan fog megvalósulni az elképzeléseinkből. Vagyis hamarosan visszatérünk, kalandra fel!
Németh Orsi blogja 