Gyermekkorom óta rendszeresen visszatérő vágyálmom, hogy egyszer majd híres író leszek. Felnőttként persze már elég biztosan sejtem, hogy annyira híres sosem leszek, hogy például regényírásból éljek meg, még az újságírást, mint főállást is csak tisztes távolságból csodálom. Mégis a mai napig kacérkodom a gondolattal, hogy legalább egy kiadott saját kötetre futja majd a tehetségemből és a lelkesedésemből. Néha egészen eltávolodom ettől az álomtól, míg máskor nagyon is közel kerülök hozzá. Szóval ki tudja, mit hoz még az élet.
Az utóbbi alig egy évben a korábbinál is szorosabbra fűződött a kapcsolatom az irodalommal. Egyrészt a munkámnak részévé vált az újonnan készülő hangoskönyvek ellenőrzése, melynek során sok kortárs magyar író regényeivel és novelláival nyílik alkalmam megismerkedni. Másrészt magam is sokat írtam az utóbbi hónapokban, bár – számomra még mindig kissé meglepő módon – most leginkább a versek vannak nálam napirenden. Míg korábban saját, másokkal jórészt meg nem osztható élményeimet főleg a maguk teljes valójában írtam meg, természetesen szigorúan a magam számára, addigra mostanra elkezdtem megtanulni, hogyan lehet ezeket a mély és gyakran titkolandó érzéseket más köntösbe bújtatni, felismerhetetlenné, de legfeljebb sejthetővé téve a valódi történéseket. Így született néhány novellám is, jórészt még mindig csak a virtuális asztalfióknak.
Az utóbbi időben mégis újra és újra visszatérő gondolatom, hogy jó lenne egy könyvet szerkeszteni és kiadni a saját írásaimból. Blogbejegyzésekből? Versekből? Novellákból? Személyes történetekből? Ezt pontosan még magam sem tudom. Csak a vágyam ébredezett, hogy ebben a számomra új formában is nyilvánosságra hozhassam, ami bennem van. Blogot persze bárki írhat, de egy könyv, hát, az mégis… Mégis mi?
Hiszen manapság már könyvet is bárki írhat. Jó és sikeres könyvet azonban sokkal kevesebben. De vajon az én könyvem mitől lesz, mitől lehet jó és sikeres? Mitől fogja érdekelni az embereket annyira, amit én írok, hogy könyvként is megvásárolják és nem csak rákattintanak?
Hát, ilyesfajta gondolatok foglalkoztattak és foglalkoztatnak hónapok, valójában inkább már évek óta. És még mielőtt bárki is azt hinné, hogy mostmár megvan a válaszom, le kell szögeznem, hogy az bizony még messze nincs meg.
Több ismerősöm is van, akinek könyve jelent már meg. Kinek verseskötete, kinek mesekönyve, kinek regénye, kinek önéletírása, de van az általam ismert emberek könyvei között felnőtt színező, tankönyv és műfordítás is. Valahogy mégsem tudom, mi kell ahhoz, hogy az ember eljusson odáig, hogy könyvet jelentessen meg.
Sokáig úgy képzeltem, hogy a könyvírás valami nagyon misztikus, nagy dolog, amire az átlag ember nem képes, így természetesen én sem. Aztán megismertem nem egy átlagembert, akiknek könyve jelent meg, akikből esetleg később lett ismert ember, ismert író. És innen már kézenfekvő a gondolat, hogy ez akár még velem is megtörténhetne.
Azt elég világosan látom, hogy a regény nem az én műfajom. Ahhoz sokkal nagyobb megszállottság, kitartás, no meg rengeteg idő szükséges. Legalábbis én így képzelem el. Az én terepem sokkal inkább a rövidebb lélegzetű írások, például a novellák, a tárcák, mostanában talán a versek világa. De még ettől a felismeréstől – ami már évtizedek óta kész tényként van a fejemben- is hosszú út vezetett addig a gondolatig, hogy akkor esetleg novellás kötettel kéne megpróbálkoznom. Aztán, valamikor a télen valahogy ez a gondolat is megszületett.
Hiszem, hogy vannak az életben olyan nagy dolgok, amik úgy jönnek létre, hogy valahol egyszercsak összeérnek a külön-külön, egymástól távolról elinduló szálak. Nos, legalábbis úgy néz ki, hogy néhány szál már elindult a maga útján, sőt, már az első csomópontok is kialakultak.
Szurovecz Kittivel 2019. december 16-án, az Önállóan lakni, közösségben élni csoport irodalmi pályázatának díjátadóján találkoztam. Ez volt az a pályázat, melyen A bizalom születése című versemmel második díjat nyertem. Kitti a zsűri tagjaként vett részt az eseményen és köszöntőjében megemlítette, hogy tart kreatív írás kurzust. Nagyjából abban a percben eldöntöttem, hogy nekem a következőn ott a helyem. Akkor még nem sejtettem, hogy ez szinte pontosan fél év múlva meg is valósul.
Azt a versemet fél év alatt jónéhány másik követte, lubickolni kezdtem ebben a számomra új műfajban. Mégis úgy gondolom, hogy még most is a kispróza az, amiben igazán erős vagyok, amiben mondhatom, hogy otthonosan mozgok. Évek óta dédelgetek néhány regény ötletet is a fejemben, bár nehezen tudom elképzelni, hogy ezekből valaha is lesz valami. Bár, ahogy mondják: “soha ne mondd, hogy soha”.
Aztán jött a karantén, a mindannyiunknak új helyzet, az élet áthelyeződése a személyesből az online térbe. Kitti pedig gondolt egy merészet és meghirdette első online kreatív írás kurzusát. Én pedig természetesen jelentkeztem.
Izgultam, hogy milyen lesz, de abban kezdettől biztos voltam, hogy szinte minden helyzetben és feladatban jól fogom érezni magam. Kíváncsi voltam a csoporttársakra, a témákra és a feladatokra, de leginkább arra, hogy az online tanfolyamon hogyan tudjuk megismerni egymást és mennyire lesznek szorosak ezek a kapcsolódások. Felmerült a kérdés is bennem, hogy vajon a többiek mennyire tapasztaltak, mennyire tehetségesek, hogy vajon én hozzájuk képest…? De ezek az aggodalmaim hamar elszálltak.
Aztán eljött június 19., kezdetét vette a pénteki csoport, aminek én is a tagja voltam. Innentől nyolc héten át minden péntek délután négykor találkoztunk a Discord felületén, ahol úgy láthattuk és hallhattuk egymást, hogy közben ki-ki otthon, a kedvenc foteljében vagy az íróasztalánál dolgozott. Volt a csoportban könyvtáros, könyvelő, fiatal egyetemista, de ami a legfontosabb közös pont, hogy mindannyian imádunk írni.
A program szinte minden foglalkozáson ugyanazt a rendet követte. A nyitókör után, melyben mindenki elmesélte, hogy van és mi történt vele az elmúlt héten, Kitti tartott előadást az adott alkalom témájáról, amit többnyire összekötött a házifeladatokkal kapcsolatos általános visszajelzésekkel. Minden órán volt egyéni írás feladat, általában 30-40 perc alatt kellett összehoznunk adott téma vagy instrukció mentén egy rövid történetet, novellát. Ezeket fel is olvastuk egymásnak, majd Kittivel együtt egymásnak is visszajelzéseket adtunk. Nagyon jó élmény volt a többiek írásait is megismerni, különös tapasztalás volt, hogy ugyanaz az instrukció vagy egyetlen konkrét mondat mindenkit teljesen más irányban indít el. Érezhető volt, hogy mindenki személyesen benne van a saját írásában, hogy mindenkiben ott szunnyad számtalan történet és a tehetség. Egy-egy alkalom elvileg három órás volt, de nem egyszer előfordult, hogy majdnem egy egész órával tovább tartott a foglalkozás a tervezettnél. Természetesen mindig kaptunk házifeladatot is, hetente átlagosan egy-egy novellát kellett írni, amiket Kitti aprólékosan megszerkesztve és megjegyzésekkel gazdagon ellátva küldött vissza egyénileg mindenkinek.
A témák többsége kifejezetten írástechnika volt: témaválasztás, karakterépítés, elbeszélői nézőpontok, párbeszéd-írás, helyszínválasztás és tájleírás, szinopszis készítés, címadás, fülszöveg. A legnépszerűbb talán mégis a Kitti által csak “az írói szemérmesség sötét triásza” címmel ellátott óra tematikája volt, ekkor bizony szexjelenetet is kellett írni, de nem maradhatott ki a helyzetkomikum és a kínos szituációk kérdésköre sem. Zárásként Kitti megosztotta velünk a magyar könyvkiadás nem túl felemelő kulisszatitkait, ami jól kiegészítette azt a rengeteg konkrét írói tapasztalatot és jótanácsot, amit a nyolc hét alatt folyamatosan átadott nekünk.
Sokunk legnagyobb kérdése talán mégis az volt, hogy mit kezd magával egy író olyankor, amikor egyszerűen nem jön az ihlet. Kitti erre a kérdésünkre is őszinte és meglepő választ adott: egyszerűen le kell ülni írni. Hát, nem tudom. Lehet, hogy így kéne nekifogni a maradék házifeladataimnak is?
Még nem tudom egyértelműen szavakba önteni, mi mindent tanultam ezalatt a nagyjából két hónap alatt. Sőt, igazából még nincs is vége, hiszen a záró novellák leadása még hátra van, ahogy az elmaradt házifeladatokat is most van lehetőségünk pótolni. Abban vagyok jelenleg leginkább biztos, hogy ez a nyolc hét alaposan megmozgatta és tartalommal feltöltötte mindazt, amit az írásról, mármint az irodalmi jellegű írásról eddig tudtam, vagyis inkább sejtettem. Nem mondhatom, hogy jól szerkesztett gondolat- és tudásrendszer van a fejemben így a tanfolyam végén, de elhiszem, hogy rendszeres gyakorlással sok-sok apró praktikát be tudok építeni a saját írói munkámba, amitől egyszer talán majd az a vágyott novellás kötet is megszületik.
Amit viszont biztosan kaptam ettől a kurzustól, az sok-sok gyakorlati tapasztalat az írás folyamatáról, rengeteg visszajelzés Kittitől és a csoporttársaktól és néhány újabb nagyon érdekes ember ismeretsége. Ezúton is köszönöm Kittinek és a többieknek ezt a sok-sok izgalmas tapasztalást és ezt a feledhetetlen együtt töltött nyarat! Folytatás pedig szerintem biztosan lesz.
Ráadásként a kurzus hetei alatt megszületett pár jól sikerült novellám, melyeket itt a blogon szeretnék megosztani az olvasóimmal. Ezek az írások részben a kurzus keretében kapott házifeladatok eredményei, de van köztük olyan is, melyet a tanfolyam hatására vettem elő és szerkesztettem kicsit újra. A blog szakmai és személyes hangvétele után így most egy új műfajban mutatkozom be az olvasóimnak: közreadom első saját novelláimat, melyek – legalábbis az én mércémmel mérve – már elbírják a nyilvánosságot. A “Kreatív írásaim” alcímmel induló új sorozatom darabjai ilyen szövegek lesznek.
Németh Orsi blogja 